Egy üres januári napon egy padra ülve,
leveleket néztem szédülve.
Lábam kerszteb,kezemben toll,
Lelkem égbe vágyott valahol.
Izzó kékséget kívántam látni,
Bárányfelhőkön ugrálni;
Boldognak,vidámnak lenni;
Nem öngyilkosságon gondolkodva sírni.

Könnyeim sóspatakként folytak végig arcomon,
S szememet becsukva hullámokat láttam közeledni a szemhéjamon,
Ekkor eszembe jutott egy szó: Miért?
Miért gyötör engem a szerelem búsága?
Miért ngondolok az otthonra,van honvágyam?
Miért nincs én szívemnek boldogsága?
Miért vagyok szomorúság múzsája?
Feküdj le én szívem,szerelmes búja,
Lesz még e gyötredelemnek torja,
Lesz még én nékem örömöm;
Lesz még szívemben virágoskertnek hely,
Leszek még sírokon ugrálván kölyök,
Éneklem még gyászdalod gyötredelem.